A Csarnok negyed arcai: interjúk
Katalin és Zsuzsa
Katalin és Zsuzsa iparművészek, a Jelky András Iparművészeti Szakgimnázium nyugdíjba vonult tanárai érdekes részleteket meséltek az iskoláról és a régi Rákóczi térről, ahol 1911-től a mai napig működik a középiskola, mely korábban, 1956-1993-ig Kulich Gyula nevét viselte.
„(Egy időben) nagyon nehéz volt bejutni ide – a mai Jelky András Iparművészeti Szakigimnáziumba –, pontosan azért, mert úgy volt kiemelt iskola, hogy a Könnyűipari Minisztériumhoz tartozott, nem az Oktatási Minisztériumhoz és emiatt sokkal magasabb volt a tanárok fizetése is, és emiatt sokkal jobb tanárok is voltak. Tehát nagyon kiemelt színvonalú volt, ilyen nagy szocialista ruhagyáraknak az igazgatói is itt tanultak, a mai napig is ismertek.”
„Az anyukám '31-ben született, '46-'47-ben süldő lány volt, és a MADISZ-ba jártak. Ez egy nagyon jó ifjúsági szervezet volt akkoriban, ami nem munkahely, hanem lakóhely szerint szerveződött, anyám is oda járt, és csinos lány volt, népszerű, és hát nem egyszer – pont emiatt a környék miatt – kísérték haza a fiúk, hárman, négyen. Egyszer megfenyegették, mert azt mondták, hogy ő egy franka. Az az volt, akinek nem volt bárcája. Akinek bárcája volt, annak ez volt a foglalkozása, az benne volt, hogy rendszeresen orvosi vizsgálaton átesik. De aki ezen kívüli volt, azokat nagyon utálták a hivatásosok, mert ugye azt mondhatták, hogy na de olyan, mint a maszek taxizás, meg a partizán taxizás. De mivel az anyukám vihorászva ott ment, úgyhogy mind a két oldalán két fiú, és akkor mentek az utcán és röhögcséltek, hát azt hitték, hogy izé, és akkor egy kicsit megkergették, akkor utána már más utcákon ment haza inkább.”
„Én a Csarnok mögötti háztömbben laktam sokáig, a Déri Miksa utca 6-ban. Ahol a Panton nevű ilyen papírbolt-szerűség volt. Amikor fölvettek ide, akkor még a Népszínház utcában laktunk, de első éves koromban költöztünk ide. Tehát már az elsőt itt fejeztem be, és végig ide jártam. Nálam nem lakott senki közelebb az iskolához abban az időszakban, úgyhogy ha valamiért haza kellett rohanni, akkor az én voltam, akit rohangáltattak. Ennek következtében sűrűn elkéstem, persze, mert hát ugye nekem volt időm, azt hittem.”
Fotók: Nunkovics Róbert