A Csarnok negyed arcai: interjúk
Eszter
Eszter színház- és társadalomtörténettel foglalkozik. Kolozsváron nőtt fel, de több mint 4 éve a Bérkocsis utcában él. A háza izgalmas történetét már odaköltözése előtt elkezdte kutatni. Nagyon kötődik a környékhez, rendszeresen vásárol a Rákóczi téri csarnokban, és szombatonként a barátaival a piacon lángosozik. Szereti a negyed kulturális sokféleségét és közvetlenségét. Általában biciklivel közlekedik, és szenvedélyesen dokumentálja a kerület hétköznapi pillanatait analóg fényképezőgépével.
„Még egy matracon kívül semmi nem volt, és akkor láttam először azokat az ablakokat a Bacsó Béla utcában... annyira erős élmény volt, fújt a szél, ez a meleg nyári szél, és pörögtek azok a szélrózsák, és sosem volt olyan nagyon szép, meg fényes azóta sem, vagy legalábbis én nem láttam annak. Az egy meghatározó élmény volt, az első éjszaka a Csarnok negyedben, akkor láttam meg ezt az ablakpárt. Örülök, hogy azóta is megvan.”
„Számomra az a legizgalmasabb ebben a negyedben vagy ebben a városrészben, hogy nem egy ilyen steril, senkinek semmi köze egymáshoz környék, hanem vannak még viszonyok, meg kapcsolatok (...) Egyszerűen kinyitod az ablakot, és azt érzed, hogy itt történnek dolgok. Nem az van, hogy az embereknek nincsen közük egymáshoz, és nem ismerik egymást, mert mondjuk annyira lecserélődött a lakosság, hogy egy csomó új ember van, akik nem is akarják, hogy legyen közük a másikhoz. Hanem van egy itt élő régi lakosság, ami önmagában nagyon változatos, és persze vannak újabbak is, mint én, de számomra például fontos, hogy legyen közöm azokhoz, akik itt éltek, már csak olyan szinten is, hogy mondjuk köszönünk egymásnak, vagy hogy ismerem a szomszédaimnak a nagy részét, hogy valamilyen viszonyom van velük.”
„Van itt egy sarok, az a bútorbolt feliratú. Ezeket a feliratokat nagyon-nagyon szeretem, a tipográfiáikat is, meg úgy az egészet, ahogy vizuálisan ott vannak, sokszor elhagyatva, elhagyva vagy már üresen. Arra ráfényképeztem, vagy pontosabban azt ráfényképeztem a porcelán tigrisemre, ami egyébként a Konfekcióból van. Úgyhogy az is ilyen nagyon helyi kötődésű. Az számomra egy nagyon kedves kép lett, ahogy a tigris ott a bútorbolt alatt mászkál. Mostanában ezek a tükröződések érdekelnek. Múltkor bementem a postára feladni valamit, és szépen tükröződött a postának a belső tere vagy a plafon, a mellette levő bérházon. Most ezek izgatnak nagyon, a terek egymásra kerülése. Az egésznek a véletlenszerűsége. Mert egy kicsit kaotikus ez az egész környék. És az, hogy ezek így egymásra kerülnek, csak felerősítik, és még izgalmasabb lesz, mert egyébként is annyira telített mindenféle felirattal, meg falfirkával (...), és ezek egymásra kerülnek és még durvább, sűrűbb, több lesz.”
„Azzal óvatos szoktam lenni, hogy hiába szeretem nagyon a környéket, de nem akarom túlromantizálni. Mert egyáltalán nem romantikus a helyzet sok esetben. Azon túl, hogy szuper dolgok történnek a téren és van ez az élet, látom akár itt a szomszéd bérházban, az üzlethelyiségekben, hogy milyen körülmények között laknak emberek. (...) Van egy csomó megoldatlan probléma, például a lakáskérdés a legfontosabb, itt is, mint a többi kerületben. Meg a bontások, ami ugye azt jelenti, hogy akik ott laktak korábban, azok nem fognak továbbra is ott lakni az újépítésű bérházban. Amellett, hogy tényleg csodálatos ez a kerület, dzsentrifikálódik – és én is azért vagyok itt mert dzsenrifikálódik a kerület –, ezt valahogy próbálom önreflexíven kezelni, és pont ezért fontos számomra, hogy közöm legyen a terekhez, meg az itt lakókhoz, hogy ne ez a fajta beköltöző legyek, akit nem foglalkoztatnak ezek a dolgok…”
Fotók: Erdei Krisztina